Biorobot
演唱：Karma X、Vex BonesAnnyira nyomnak a gondok beszakadsz,
Annyira nyomod a gombot kitörik,
Azt hiszed, hogy most a körből kimaradsz,
De a füst az ajtórésen beszökik.
Annyira nyomaszt a kérdés mi marad
Belőled ha a végén a pontot kirakod,
Ha a mondat a margón túl kiszalad,
Ha csak ösvény vagy amit a kétség kitapos.
Tudod, hogy soha nem írtam könnyen emészthetőt,
Mindig megülöm a gyomrod, aztán napozok a tetőn.
Az egész utca bereng, a beaten a basszus megöl,
Megint olyanokat mondok rá, a valutátok bedől.
A társaságotokat megszomorítom,
Nem vagyok Ákos, de necronomIKON
Azt beszéli a város, hogy minden egész eltörött,
Hogy ez a kor is átkos és hogy ez a rend örök.
Én is a szekrényből török ki, vágod a szörnyed vagyok,
Az ajtódon dörömbölök, most kellene röhögni!
Mindig többet adok mint amit várnak,
Legendás állatok közt vagyok a pálca.
Mehet a párbaj, kidől minden bálvány,
Figyeld a Barba Negrában ki áll a mic-nál!
Egy szigony a nyelvem, amit beléd szúrok,
Közben nem vagyok senki és pont ebben túlzok.
Túl sok a kettősség, önmagam emésztem.
Hívjatok mentőt ember a présben.
A húscafataimba itt-ott belelépsz,
Azt mondják legjobb vagyok itthon és hogy nem elég.
Annyira nyomnak a gondok beszakadsz,
Annyira nyomod a gombot kitörik,
Azt hiszed, hogy most a körből kimaradsz,
De a füst az ajtórésen beszökik.
Annyira nyomaszt a kérdés mi marad
Belőled ha a végén a pontot kirakod,
Ha a mondat a margón túl kiszalad,
Ha csak ösvény vagy amit a kétség kitapos.
Soha nem mondtam, hogy nem létezik lehetetlen,
De végigviszem ezt a szart most már hogyha belekezdtem!
Fonom a kötelet, felakasztom a kasztotok,
Geci progresszíven tolom, mint a Mastodon!
Gyűlnek a harcosok, de a szettjük szarul szól,
Forró kását főztem, feleszem a hasukról.
Így megyek mindenkinek, tudod milyen morbid vagyok,
Ideje lenne, hogy ne a nevemen szólítsatok.
Olyanokat mondok megint, szalad el a szakma,
Mint akikre ráolvasták, hogy Avada Kedavra!
Csak rakom az alapra a rétegeket,
Néha szédülök magamtól is, de nem fékezhetek.
Túl gyors a hajsza, néha félrevezet
Ez az út, ahol az égből vér csepereg.
Ez a táj, traumák rakodótere,
A túlélés érdeke az, hogy vadulás legyen.
A szarut át vágom a szemeden,
Tüzet gyújtok, lángol a szereped.
Ezek állandó változó elemek,
Ami vagy, az a por, ami lepereg.
Annyira nyomnak a gondok beszakadsz,
Annyira nyomod a gombot kitörik,
Azt hiszed, hogy most a körből kimaradsz,
De a füst az ajtórésen beszökik.
Annyira nyomaszt a kérdés mi marad
Belőled ha a végén a pontot kirakod,
Ha a mondat a margón túl kiszalad,
Ha csak ösvény vagy amit a kétség kitapos.
Annyira nyomod a gombot kitörik,
Azt hiszed, hogy most a körből kimaradsz,
De a füst az ajtórésen beszökik.
Annyira nyomaszt a kérdés mi marad
Belőled ha a végén a pontot kirakod,
Ha a mondat a margón túl kiszalad,
Ha csak ösvény vagy amit a kétség kitapos.
Tudod, hogy soha nem írtam könnyen emészthetőt,
Mindig megülöm a gyomrod, aztán napozok a tetőn.
Az egész utca bereng, a beaten a basszus megöl,
Megint olyanokat mondok rá, a valutátok bedől.
A társaságotokat megszomorítom,
Nem vagyok Ákos, de necronomIKON
Azt beszéli a város, hogy minden egész eltörött,
Hogy ez a kor is átkos és hogy ez a rend örök.
Én is a szekrényből török ki, vágod a szörnyed vagyok,
Az ajtódon dörömbölök, most kellene röhögni!
Mindig többet adok mint amit várnak,
Legendás állatok közt vagyok a pálca.
Mehet a párbaj, kidől minden bálvány,
Figyeld a Barba Negrában ki áll a mic-nál!
Egy szigony a nyelvem, amit beléd szúrok,
Közben nem vagyok senki és pont ebben túlzok.
Túl sok a kettősség, önmagam emésztem.
Hívjatok mentőt ember a présben.
A húscafataimba itt-ott belelépsz,
Azt mondják legjobb vagyok itthon és hogy nem elég.
Annyira nyomnak a gondok beszakadsz,
Annyira nyomod a gombot kitörik,
Azt hiszed, hogy most a körből kimaradsz,
De a füst az ajtórésen beszökik.
Annyira nyomaszt a kérdés mi marad
Belőled ha a végén a pontot kirakod,
Ha a mondat a margón túl kiszalad,
Ha csak ösvény vagy amit a kétség kitapos.
Soha nem mondtam, hogy nem létezik lehetetlen,
De végigviszem ezt a szart most már hogyha belekezdtem!
Fonom a kötelet, felakasztom a kasztotok,
Geci progresszíven tolom, mint a Mastodon!
Gyűlnek a harcosok, de a szettjük szarul szól,
Forró kását főztem, feleszem a hasukról.
Így megyek mindenkinek, tudod milyen morbid vagyok,
Ideje lenne, hogy ne a nevemen szólítsatok.
Olyanokat mondok megint, szalad el a szakma,
Mint akikre ráolvasták, hogy Avada Kedavra!
Csak rakom az alapra a rétegeket,
Néha szédülök magamtól is, de nem fékezhetek.
Túl gyors a hajsza, néha félrevezet
Ez az út, ahol az égből vér csepereg.
Ez a táj, traumák rakodótere,
A túlélés érdeke az, hogy vadulás legyen.
A szarut át vágom a szemeden,
Tüzet gyújtok, lángol a szereped.
Ezek állandó változó elemek,
Ami vagy, az a por, ami lepereg.
Annyira nyomnak a gondok beszakadsz,
Annyira nyomod a gombot kitörik,
Azt hiszed, hogy most a körből kimaradsz,
De a füst az ajtórésen beszökik.
Annyira nyomaszt a kérdés mi marad
Belőled ha a végén a pontot kirakod,
Ha a mondat a margón túl kiszalad,
Ha csak ösvény vagy amit a kétség kitapos.